2014. február 13., csütörtök

Ez a csoda 2., avagy: Így szerettem a februári Pécsbe.

A Kossuth téren keresztülsétálván nagy várakozással közeledtem a Művészetek és Irodalom Házához, ahol ma Dr. Nagy Imre irodalomtörténész, a PTE professor emeritusa mutatta be legfrissebben megjelent könyveit, amelyek A Lumiére-örökség I.-II. - Filmek az ezredfordulón I.-II. címet viselik. Most talán az egész délutáni körítésről beszélnék, s arról, hogyan szerettem bele igazán Pécsbe.
Az első, teljesen egyedül tartott magyar óra (és magyaróra), és az újult erővel újrakezdődött orosz után a Széchenyi tér felé vettem az irányt. Az Árkádon áthaladva elég ambivalens érzés fogott el: egy idős férfi tartotta a markát néhány csengő-bongó aprópénzért a járókelők felé (akik persze rá sem hederítettek). Nem is maga a tény és a cselekvés volt, ami mégis érdekessé tette az egészet: a férfi igazán mosolygott. Már-már látni véltem a szemén a nevetőráncokat, no és valami melegség is áradt belőle. A Kossuth térről kiérve egy másik férfi éppen rázendített egy hegedűdarabra, mikor két, szintén idős úr lépett oda hozzá, szívélyesen üdvözölték és elkezdtek énekelni a hegedűs által húzott nótára. Teljesen hihetetlen volt.
Egyedül érkeztem a Művészetek és Irodalom Házába, s féltem, hogy ismerősök nélkül fogom végigülni a bemutatót. Meglepetésemre nem így történt, hiszen Zsuzsi, az egykori állandó kollégista szavalótársam és Fruzsi (Zsuzsi szaktársa, akivel együtt járok oroszra) is ott voltak, éppen sorra kerültek a bemutató előtti dedikáláson. Melléjük ültem, s sikerült megegyeznünk, hogy az általuk korábban elfoglalt első soros helyeiket áldozzák fel azért, hogy a második sorba üljünk (engem eléggé frusztrál az első sor). Mint kiderült, éppen Nagy Imre tanár úr felesége ült mellém végül. A tanár úr beszélgetőpartnere Stark András pszichiáter volt, aki szintén "mellékesen" foglalkozik filmekkel (többek közt filmklubbot vezet az Apolló Moziban).
Maga a könyvbemutató teljesen elvarázsolt. Lehet, hogy megértettem, hogy miért járnak a film/zene- stb. rajongók közönségtalálkozókra: hogy megtudjanak apró részleteket a színfalak mögöttről, egy kis magánéletről, bölcseletről, tanácsokat és tapasztalatokat gyűjtsenek. Lehet, hogy én is rajongó lettem? Megeshet.
Nagy Imre tanár úr olyan egyszerűséggel, szeretettel, bölcsességgel, tisztelettel beszél a világról, hogy az ember azt hinné, hogy felnyitotta az igazi emberi kincsek ládáját, s valami nagyon értékesre lelt benne. 74 évesen nemcsak Pécsett tanít több tanszéken egyszerre, de Budapesten is hallhatjuk előadásait, s több helyütt is találkozhatunk vele az országban. Nem telt el egy év, hogy előző könyve, az Öttorony (A pécsi irodalmi műveltség a kezdetektől a huszadik századig) megjelent, máris itt ültünk az újabb két kötet bemutatóján, amely 15 évnyi munkából (s emellett még hány évnyi filmekkel való foglalkozásból!) és körülbelül 400 filmből állt össze. Nem a könyvet jöttem bemutatni, arra nem én vagyok a megfelelő személy. Csak az élményeimet osztom meg Veletek.
A beszélgetés nagyon kellemes, szórakoztató és szerethető volt. Tanár úr olyan hihetetlen egyszerűséggel osztott meg bölcsességeket az életről, mintha az embereknek ez volna a mindennapi feladata. Számomra a legmegragadóbb az volt, mikor a tudásról beszélt, valahogy így hangzott: A fejünk legyen olyan, akár egy üzlet raktára. Tároljunk benne minél több dolgot, töltsük fel a lehető legteljesebb szintig, ám a kirakatban nem kell mindent megmutatni - csak a legszebb és legfontosabb dolgokat.
A könyvbemutató végén boldogan indultam ki a Széchényi térre. A kapun kilépve egy férfi üdvözölt egy dallal, gitárral a kezében és szájharmonikával a szájában, miközben a Hold szinte teljes fényében ragyogott. Kezdődő tavasz van, Pécs (a pécsi emberekkel együtt) pedig fantasztikus.
Hát így lettem szerelmes a februári Pécsbe. Ez a csoda.

a kép forrása: http://pecs2u.eu/wp-content/gallery/g393_kemendy_jozsef/pecs_new_square.jpg


Nincsenek megjegyzések: