2013. május 16., csütörtök

Remek orosz irodalom

Eddig is tudtam, hogy az oroszok a realizmustól (és talán korábbról) kezdve nagyon jók. A nézetemet Vlagyimir Majakovszkij nemhogy nem változtatta meg, de még duplán megerősítette. Persze, mivel nem értek oroszul, ezért szükségesek a jó magyar fordítások, de tényleg nagyon élvezetesek. Az oroszok mindent tudnak. (Da, Vodka!)

A FORRADALOM ÓDÁJA
Néked,
akit kifütyültek,
kikacagtak a zord ütegek,
néked,
akin szuronyok erdeje üt sebet:
gaz szitkok özöne felett
zeng ajkamon ünnepi szó,
harsog diadalmas, ódai
"óh!"
Óh, te állati!
Óh, te gyermeki!
Óh, te garasos!
Óh, te csoda-nagy!
Vagy mit lehet még mondanom?!
Mi lesz belőled, aki kétarcú vagy?
Pompás épület?
Véres romhalom?
A bányászt,
aki áttör az érc sürü tömbjén,
a szénpor glóriában a munkást
ünnepeled:
a füst ma a tömjén,
dicséred az emberi munkát.
S holnapra
a Szent Vaszilij
a magasban
irgalomért hiába mered -
hathüvelykeseid - csupa vadkan -
megdöntik a Kremlben az évezredeket.
A Szláva
hördül és közelg a halál.
A szirénák jajszava fojtott.
Csupa lék a naszád,
s matrózaid osztaga jár,
hol egykor
egy elhagyott
macska sikoltott.
S azután!
A bajuszt hetykén megsodorintják.
Az ittasodó düh harsan.
A puska-agyak a hídról letaszítják
a vén admirálisokat Helsingforsban.
Még tegnapi sebeid áztatod,
s én újra nyitott ereket látok.
Üvölti a nyárspolgár:
- Légy háromszor átkozott!
de én,
a költő:
- Légy négyszer is áldott!

Radó György fordítása

A HEGEDŰ VŐLEGÉNYE
A hegedű izgatottan zengett
magánkívül, rimánkodón
sírásba csuklott hirtelen
s úgy zokogott
akár egy gyermek.
A nagydob beléremegett:
"Nyugodj már, nyugodj már, nyugodj már!"
s nem bírta tovább hallgatni
- hogy jajgat a lélek a vonón
kisurrant a fénylő utcára
s elment.
A zenekar csak bámulta
megdermedve,
a hegedű magát hogy tépi-tépdesi,
se szöveg,
se ütem
s egy libuska cintányér
valahol
ezt pityegte:
"Hát ez meg mi?"
"Ez is zene?"
És amikor a bombardon
a réztorkú,
a verejtékes
rámordult:
"Csönd!
Te buta!
Te csupa takony!"
én felálltam
és tántorogva léptem át a kottákon
az ijedten hajló állványokon
s csak ennyit tudtam kiáltani:
"Isten!"
s a hegedűt összeöleltem:
"Hegedű, szerelmem! Láthatod,
de egyformák vagyunk mi ketten:
én is épp így
ordítozok,
de bizonyítani - semmit sem tudok!"
A zenészek nagyot röhögtek:
"Jól belepistult!
Szeretőt talált!
A nagy-okos!"
De én - fütyülök rájuk!
Tudom - mit tegyek:
"Hegedű, kedves!
Éljünk mi együtt!
Hozzám jössz hát?
Nos?"

Tamkó Sirató Károly fordítása

NADRÁGBA BÚJT FELHŐ
TETRAPTYCHON

              Előhang
Gondolataitokat,
melyek úgy ábrándoznak lágy agyatokon,
mint elhízott lakáj zsírfoltos heverőn,
szívem véres rongyával felkavarom,
csömörig gúnyolom marón és merőn.

Lelkemben nem őszült meg egyetlen szál haj,
benne vénecske gyöngédség nem terem!
Világot dörgetve hangom hatalmával
megyek - gyönyörűn,
huszonkétévesen.

Ti gyöngéd lelkek!
Játsztok a szerelem hegedüjén.
A szerelmet dobon pergeti a durva,
de kifacsarodni nem bírtok, ahogy én,
egyetlen ajakká tömörülve!

Gyertek okulni -
ti angyal-líga tisztes, batisztos
hivatalnoknői, szalon-hölgyek,
kik úgy lapozzátok az ajkakat biztos
kézzel, mint szakácsnő a szakácskönyvet.

Ha akarjátok,
a hústól megveszek
- s mint az égnek, mindíg más szinem jő -,
ha akarjátok,
kifogástalanul gyöngéd leszek,
nem is férfi - nadrágba bújt felhő!

Nem hiszem, hogy létezik Nizza virág-csodája!
Ismét férfiakat dicsérek,
kik mint ócska kórházak, megromlottak sokáig állva,
és nőket, kik kopottak, mint a példabeszédek.
              1
Azt gondoljátok: locsog a malária?

Igaz e történet,
Odesszába visz.

"Négykor érkezem" - mondta Mária.

Nyolc.
Kilenc.
Tíz.

És íme az este
elszökött
a komor decemberi
ablakoktól,
az éji szorongásba száll el.

Görnyedt hátamnál hahotáz, röhög
néhány kandeláber.

Már nem ismernének fel:
a szálas óriás
nyög,
görcsbe görbed.
Mit akarhat e toronyember?
Sokat és egyre többet!
Hiszen nem érdekli,
hogy bronz a teste,
és az sem, hogy szíve - hideg vasdarabka.
Eldugná éjjelente
csengését lágy
női anyagba.

És íme én,
óriás,
az ablakban görnyedezem,
olvad az üveg, mert homlokom megérinti.
Lesz szerelem vagy nem lesz szerelem?
Miféle lesz -
nagy vagy incifinci?
Ilyesforma testbe hogy kerülne nagy?

Biztos angyali
kis szerelmecske lesz,
az autódudáktól visszariad,
lóvasútak csengetyűit kedveli.

Az eső
arca csupa ragya és tályog,
belémártom arcomat,
várok -
befröcsköl robajával a városi áradat.

Kését az éjfél megmarkolta,
rohant utána,
belevágta,
el vele!

Lehullt a tizenkettedik óra,
mint tuskóról a kivégzett feje.

Szürke cseppek az ablakok arcán
süvítve
gigászi grimaszokat vágtak,
mintha a párizsi Notre Dame
szörnyei vonítanának.

Átkozott!
Hát ez sem elég neked?
A kiáltás mindjárt széttépi ajkamat.

Hallom:
csendesen,
mint ágyból a beteg,
egy ideg kibujt a helyéről.
Nicsak -
előbb fel-alá járkált
óvakodva,
aztán nekiiramodott
határozottan,
dúltan.
Most két másik ideggel együtt ropja
vad táncát felindultan.

A földszinten a vakolat potyog.

Kis ideg,
nagy ideg,
tengernyi
sok! -
a dühöket lemossák,
most már
az idegek lába berogy!

Szobámon az éj át- meg áthinárzik,
az elnehezült szemet nem ereszti el a hináros szoba.

Gyors ajtónyikorgás -
a fogát így
csikorgatja a szálloda.
Bejöttél
szarvasbőrkesztyűdet gyűrve-gyúrva,
sértőn, mint egy "nesze neked!" -
s így szóltál:
"Tudja -
Férjhez megyek."

Nos hát menjen.
Sebaj.
Erőre kapok.
Ily nyugodt nem voltam soha.

Akár egy halott
pulzusa.
Emlékszik?
így beszélt:
"Jack London,
pénz,
szerelem,
vágy" -
és én csak azt láttam,
hogy maga Gioconda,
és hogy el kell lopni magát.
El is lopták.
Ismét szerelmesen megyek a táncba,
ívelt szemöldökre vetítve lángot.
Miért ne?
Néha kiégett házban is élnek
hontalan vagányok!

Bosszantani mer?
"Őrültségének drágakövei
nem érnek annyit, mint a koldus-kopekok."
Ne feledje el,
hogy elpusztult Pompeji,
mikor felbosszantották a Vezuvot.

Hé!
Urak!
Kik kedveltek
minden szentségtörést,
bűntettet,
vér-patakot -
Láttátok-e
a legszörnyüségesebbet:
arcomat,
mikor
éppen
abszolút nyugodt vagyok?

És érzem -
az "én"
számomra túl kicsi szó.
Kicsap belőlem valami el-nem-fojtható.

Halló!
Ki beszél?
Mama?
Mama!
Fia példásan beteg.
Mama!
Lángol a szive,
Nővéreimnek mondja meg,
hogy nincs hova mennie.

Minden tréfa,
és mindegyik szó,
amelyet égő szája kiokád,
ugy ugrik kifelé, mint egy pucér ringyó,
égő bordélyból, az ablakon át.

Szaglásznak a népek -
égett, rossz szag!
Idetereltek valamiféléket.
A villogók!
Sisakosak!
Le a csizmákat!
Mondjátok meg a tűzoltóknak:
gyöngéden az égő szívre másznak.
Egyedül vagyok.
Szememből a könnyet hordószám szivattyúzom.

Bensőm a bordáknak dől.
Kiugrom! Kiugrom! Kiugrom! Kiugrom!
Beomlott.
Nem ugorhatsz ki a szivedből.

A kiégett arcra
elszenesedett kis csók
szökken az ajak hasadékából.

Mama!
Dalolni nem bírok.
Szívem kápolnájában a kórus lángol.

A szavak és a számjegyek égve
kibukfenceznek koponyámból,
mint kigyulladt házból a lakók lánya-fia.
A rettegéstől
így
kapaszkodott az égbe
égő karjaival a Luzitánia.

Vacogó embereknek
otthonos csöndbe
a kikötő százszemü pírja lobog.
Végső kiáltás -
legalább te
sírd el a jövőnek azt, hogy lángolok!
              2
Dicsőítsetek engem!
Nem érnek fel hozzám a hatalmasok.
Mindarra, amit létrehoztak
felírom: nihil.

Soha
semmit ezentúl nem olvasok.
Könyvek?
Nem mindegy, ki mit ír?

Azt gondoltam egykor,
a könyv így készül:
megérkezik a költő,
nyílik az aranyos ajak,
s az ihletett jámbor egykettőre dalt szűl -
parancsoljanak!
Ám kiderül,
hogy mielőtt a dalra sor kerül,
fortyog, a talpát tyukszemesre tapodja,
és hináros szivében vergődik kegyetlenül
a képzelet ostoba pontya.
Mialatt cincogó rímekkel kifőznek
valamiféle löttyöt csalogányból és szerelemből,
az utca nyelvetlen görnyed -
kiáltani és beszélni nem bír.
Városok Bábel-tornyait
dölyfösen felépítjük újra,
de isten
lerontja porig
a városokat -
szavainkat összekutyulva.

Az utca cipeli kínját és hallgat,
gégéjében az üvöltés meredten ágaskodik.
Torkán torlódva, keresztben elakadtak
a pufók taxik, csupa csont bérkocsik.
Mellét összetaposták.
Mintha tüdővész tette volna tönkre.
A város homállyal zárta el az utakat.

És mikor
- mégis! -
a tolongást a térre köhögte,
a templomtornáccal, mely torkára akadt,
úgy rémlett:
arkangyal-korálok kórusaiba bújva
a kirabolt Úr bűntetni indul el!
Térdet hajtott és felordított az utca:
"Zabára fel!"

Zord szemöldök-ráncokkal pingálja teli
a várost a sok Krupp és Krupp-kaparék,
s a szájban
foszlanak a holt szavak tetemei,
csak kettő él és hájasodik:
"csőcselék"
és még valami,
azt hiszem "káposztalé".
A költők
sírástól, hüppögéstől szétázva, átitatva
elszöktek az utcáról, s hajukat összeborzolták:
"E két szóval hogy fonjuk dalba
a lyánykát,
a szerelmet
s a harmatos rózsát?"
S a költők után
utcai ezrek:
diákok,
prostituáltak,
üzletemberek.

Uraim!
Megállni!
Önök nem koldus-sereglet!
Nehogy kéregessenek!

Mi, öles léptü,
markos, óriás népség,
ne hallgassuk, de tépjük szét őket,
őket,
kik ingyen-függelékként
minden kétszemélyes ágyhoz hozzánőttek!

Rimánkodtunk, hogy segítsenek:
"lelkemig húzd
a lelkes himnuszt,
zengd az oratóriumot!"
Mi magunk alkotunk forró himnuszt,
hol zúgnak a gyárak és laboratóriumok.

Mit nekem Faust,
mint tündéri rakéták, ketten
siklanak Mefisztóval a mennyei parketten.
Tudom,
hogy a csizmámból kiálló szög felülmúlja
Goethe fantáziáját lidérces rémületben.

Én,
aranyszáju szónok,
kinek szavától ujjáéled
a lélek,
s a test nevet kap, szép nevet,
én mondom nektek:
a legparányibb porszemnyi élet
több annál, mint amit tettem és teszek.

Hallgassatok ide!
Prédikál
a jelenkor epedő,
nyögő, rikoltó Zarathusztrája!
Mi,
akiknek arca álmos lepedő,
és ajka lelóg, mint plafonról a lámpa,
mi,
lepratelep-városi fegyenc-népség,
kiket arany és mocsok fekélyesre harap,
tisztábbak vagyunk, mint a velencei kék ég,
melyet egyszerre mos a tenger és a nap!

Köpj rá, hogy nincsen
Homérosznál és Ovidiusnál
hozzánk hasonló ember,
koromtól himlőhelyes.

Tudom -
elfakul a nap, mig odafent úszkál,
ha lelkünk arany hordalékára les!
Az inak és izmok megbízhatóbbak az imánál.
Az idő kegyéért esedezzünk sírva?
A mi
tenyerünkben
fut össze ímmár
a világ valamennyi hajtószíja.
A petrográdi, moszkvai, ogyesszai, kievi
előadótermek Golgotáira ez vitt,
és egytől egyig mindnek
teli
torkából ez az üvöltés tört fel:
"Feszítsd,
feszítsd meg!"
De hozzám,
ember,
- bár gúnyod bántott -
mégis te vagy a legközelebb.

Látod,
az ütő kezet hogy nyalja az eb?

Én,
akin a kortárs-nemzedék nevet,
mint hosszú,
sikamlós történeten,
én látom, ami az idő hegyén át közeleg,
és amit nem lát senki sem.

Éhes horda élén, ködös homályban,
hová a pillantás nem hatol el,
a forradalomtól töviskoronásan,
a tizenhatos év menetel.

Nálatok én vagyok előfutára;
vagyok a gyötrelmek szive;
bárhol fakadt a könnyek árja,
felszögeztem magam csöppjeire.
Megbocsájtani már semmit sem lehet.
Minden lelket, mely gyöngédségről ad hírt,
felgyújtottam. Ez sokkal nehezebb,
mint bevenni ezernyi Bastille-t.

És amikor
jövetelét
lázadás hirdeti fennen,
körülsereglitek a Megváltót -
akkor számotokra
kibontom a lelkem,
széttaposom,
hogy több lehessen -
és nektek adom, mint egy összevérzett zászlót.
              3
Jaj miért lendül
és honnan lendül
a derűs tisztaságba
szutykos öklök rengetege?

Agyunkat
a felködlő őrültekháza
kétségbeeséssel függönyözte be.

És -
mint pusztuló csatahajón,
ha a fojtó görcs a gégéig ér föl,
kiki a fedélzeti nyíláshoz fut -
saját
üvöltésig tépett szeméből
eszét vesztve kimászott Burljuk.
Könnyes szemhéját szinte vérbe mártva
kimászott,
fölegyenesedett,
s járkált is ő,
s oly gyöngéden, ahogy hájas embertől senki se
várta,
egy szót rebegett:
"Kitünő!"

Kitünő, ha sárga köntösbe göngyölöd
a nézések elől lelki valód!
Kitünő,
ha a vérpad fogai között
rikkantják:
"Igyatok Van Houten-kakaót!"

E bengálitüzes,
botrányos
pillanatot ma már
nem adnám oda semmiért se,
semmiért se...

És a szivarfüstből
mint likőrös pohár
kinyúlt Szeverjányin elázott képe.

Még költőnek meri magát mondani -
szürkécskén csiripel, pirinyó veréb!
Ma
boxerrel kell
kiigazitani
a világ fejét!

Ti,
akiknek csak egy gondolat okoz gondot:
"Táncom kecses-e, Kicsi?" -
Nézzétek, hogy mulatok
én,
a romlott
hamiskártyás és útszéli strici!
Mindenkit itthagyok,
akit a szerelmi érzés átitat,
és akinek
könnyét hörpölték az évszázadok -
elmegyek és
monoklinak
tágra tárt szemembe rakom a Napot.

Kiöltözöm valószinütlenül,
járkálok a földön,
hogy lángot fogjon minden kopott szív,
és elől
pórázon totyog Napóleon, mint egy mopszli.

Az egész föld elém dől asszonyosan kitárva,
enyém lenne, izeg-mozog a hasa -
felélednek a dolgok -
a dolgok szája
gügyörészget:
"Csacsa, csacsa, csacsa!"

Hirtelen
felhők
és sűrűbb gomolygások
lendültek az égre valószinütlenül kavarogva,
minthogyha fehér munkások tolongnának,
s a mennynek bősz sztrájkot hirdettek volna.
A felhőkből a dörgés kimászott állattá válva,
óriási orra szilaj harsona,
és rágörbült egy percre az ég arcára
a Vas-Bismarck rideg fintora.
És valaki
eltévedve a felhők útjain,
kezét a kávéház felé nyujtogatta,
oly gyöngéd volt,
oly asszonyi -
hasonlitott egy ágyutalpra.
Azt hiszitek,
a gyengéden áradó nap
becéző kezétől ragyog a kávéház is?
Halomra lőni a lázadókat,
ő jött el ismét, Galliffet generális!

Kezedet, rongyos, zsebre ne tedd -
a követ, a kést, a bombát vedd fel,
és hogyha netán nincs kezed,
gyere és küzdj a fejeddel!
Gyertek éhezőcskék,
veritékezőcskék,
alázatos férfiacskák, nőcskék,
kik bolha-piszokban savanyodtok éjjel!
Gyertek!
A hétfőket és a keddeket
fessük át ünneppé vérrel!
Késünk alatt a föld emlékezzen, hogy kit
senyvesztett volna halálra!
A föld,
mely tönkrezabálta magát, mint Rotschild
szerető tubicája!
Mint tisztes ünnepen, zászlónkat lobogtassa
a szél, mig a golyók lázasan kergetőznek,
s te lámpavas, emeld mindíg magasabbra
a kiontott belü terménykereskedőket.

Káromkodtam,
vagdalkoztam,
esedeztem mindenhez,
valaki mögé odakúsztam,
beleharaptam a tomporába.
Az ég vörös, mint a Marseillaise,
döglődik az alkony rángva.

Ez már őrültség.

Nem lesz semmi sem itt.

Az éj megérkezik,
húsodba tép,
gyomrába gyűr.
Nézzétek -
elárulja megint az ég
a maroknyi csillagot, mely benne összegyűl?

Megjött.
Mamajként tart lakomát,
a várost nyomja alfele.
Ezt az éjt szemed nem furja át,
ez az éj - Azef-fekete.

A kocsma szögletében didergek meredten,
felissza a bort lelkem és az abrosz,
és látom:
néz meredten egy kerek szem:
az Istenanya szeme a szivembe mardos!
Miért jutalmazod pingált szabvány szerint
fénnyel a kocsmai bagázst?
Nem látod: a Golgotán
megköpdösöttnél megint
többre tartják Barabást?

Az ember-moslékban talán
arcom új színt nem jelentett -
nem bánkódom emiatt.
De
talán
ezerszer szebb
vagyok, mint bármelyik fiad!

Add, hogy aki
az örömben megpenészedett,
azt a gyors halál elseperje,
add, hogy felnőjön a gyerek,
a fiú - atya legyen,
a lány essen teherbe.
S az újszülötteknek a napkeleti
bölcsek ősz fürtjeit add,
és jöjjön el ő,
ki vers-címeimre kereszteli
a kislányokat s a kisfiukat.

Gépet és Angliát zengek, úgy bizony,
és tán bőrömben posztol a
leghétköznapibb evangélium
tizenharmadik apostola.
És mikor hangom felbőg
trágáran káromkodva -
órákon át,
napokig, hetekig -
talán Jézus Krisztus szimatolja
lelkem nefelejcseit.
              4
Mária! Mária! Mária!
Engedj be, Mária!
Rühellem az utcát!
Nem akarod?
Vársz,
míg arcom betöpped,
és mindenki kipróbál,
és lekopik rólam a maradék só,
hogy akkor jöjjek,
és fogatlanul gügyögjek:
"Ime ma
erényem csodálatra méltó."

Mária,
látod -
máris görnyedek némán.
Az utcán
háromemeletes bögyü emberek zsírja csöpög,
negyvenéves gürizéstől bomlott
szemük kocsányon lóg -
így röhögnek rám,
hogy fogaim között
- megint! -
a tegnapi enyelgés száraz cipója.

Az eső a járdát telizokogta,
csávába került csibész, megázott,
a macskaköves utca tetemét nyalogatja,
s a jégcsapok deres -
bizony! -
a jégcsapok deres pilláin átszivárog
a könny az eresz -
bizony! -
az eresz húnyt szeméből az utakra.

Az eső pofája a gyalogosokat körülszopogatta,
a hintókban hájas atléták tünedeztek fel,
majdnem kipukkadtak,
színig teli mindenféle jóval,
s a hintók résein át zagyva
özönben csurogni kezdtek az utakra,
az összenyálazott cipókkal
s az agyonrágott, régi kotlettekkel.

Mária!
Hájas fülbe hogy gyömöszöljek halk szavakat?
Merő koldulás
a madár dala,
éhes,
de hangja csengő,
csakhogy én ember vagyok, Mária,
közönséges,
a Presznya mocskos karjába köhögött e tébés éjszaka.
Mária, kellek így neked?
Engedj be, Mária!
Görcsös ujjaim közé szorult a vasnyaku csengő!

Mária!

Az utca rajzása elvadul.
Ujjak feszülnek a horzsolt nyakra.

Nyisd ki!

Fáj!

Látod - szemembe szúr
tűjével a sok női kalapka.

Beengedett.

Kicsikém,
ne félj,
hogy bikanyakamon
izzadt hasu nők ülnek mint nyirkos hegyek -
egy életen át millió
hatalmas, tiszta szerelem súlya nyom,
és milliárd piszkos törpe-szerelmet cipelek.
Ne félj,
hogy engem az árulás
borús idején
ezer csinos arcnak kell ismét vígasztalnia -
"Majakovszkij-szeretők!" -
de hiszen ez egy őrült szivén
trónoló cárnő-dinasztia.
Mária, jöjj közelebb!
Légy szemérmetlenül pucér,
vagy félve remegj,
de ajkad ki-nem-nyílt virágát virítsd:
szívem a májust még sohasem érte meg,
pedig már átélt
száz áprilist.
Mária!

Tianáért a költő szonettben eped,
de én
- ki húsból vagyok csak,
ember fia -
egyszerü szóval,
keresztény-módra kérem a testedet:
"Mindennapi kenyerünket
add meg nekünk ma."

Add meg, Mária!

Mária!
Félek, hogy elfeledem a neved,
ahogy a költő fél, hogy elfeled
valamiféle
szót, mely istennel felérne,
s melyet szűlt gyötrő éjszakán át.
Testedet
úgy őrzöm majd, úgy szeretem,
mint a háboruban megcsonkított,
örömtelen,
senkinek-se-kellő
katona
őrzi egyetlen lábát.

Mária -
nem akarod?
Nem akarod!

Ah!
Tehát vihetem
könnyekkel teliszórva
megint
a szivemet
csüggedten és sötéten,
mint
az eb
viszi az ólba
vonatroncsolta mancsát.

Szivem vérétől vidámak az utak,
zubbonyom porára tapad a vér virága,
ezerszer táncolja körül a nap
a földet,
mint János fejét Heródiás leánya.
És mikor éveim gyűlő serege
a vég felé bokázik,
nyomomat millió vércseppel hinti tele
az atyai házig.

Kimászok
szutykosan (árokban éjszakáztam),
meghitten
mellé állok
és, néhány szót a fülébe súgok:

Ide hallgass, Uramisten!
Nem unod
naponta átfúrni elhízott szemeddel
a felleg-kását?
mozgás - gyerünk -
körhintával szereld fel
a jó és a rossz tudásának fáját.
Mindenütt jelenlévő, minden lében kanál,
olyan bort hozok, melybe ha belekóstol,
táncolni kezd, mintha állna a bál,
a mogorva Péter apostol.
Az Édent teli-telepítjük újra Évikékkel:
ha elrendeled, akkor
a legszebb lányokat
hurcolom eléd még ma éjjel
az összes körútakról.

Akarod?

Nem akarod?
Rázod a fejed, te csupa-szőr?
Összevonod ősz szemöldöködet?
Azt hiszed,
mögötted
az a szárnyas, csupasz őr
ért a szerelemhez, Öreg?

Angyal vagyok én is; éltem nálad,
hízelgő birkaként bámultam már rád,
de többé nem adok kancáknak
sevresi kínból formázott vázát.
Mindenható, ki a kéz-párt kieszelted,
s hogy ne maradjon senki
fej nélkül, kimondtad a szót -
miért nem
eszelted ki,
hogy kín nélkül csattanjon a csók, a csók, a csók?

Ugy véltem, az isten nagyhatalmu pásztor,
nem hittem ily sznobnak, kicsinek -
látod, lehajlok
és a csizmaszárból
előrántom a dikicset.
Pimasz szárnyasok!
Lapuljatok a másvilágon!
Borzoljátok pihéiteket, mig a félsz rátok mászik!
Lényedet, tömjénszagu, szétfarigcsálom
innen Alaszkáig!

Engedjetek!

Ne gátoljatok.
Akár hazugság ez,
akár igazság,
nem ülhetek itt csendesen.
Nicsak - amott
a csillagokat megint lenyakazták,
s mint a vágóhíd, vérszennyes a menny.
Haj, maga!
Ég!
Kalapját kapja le, hallja?
Jövök!

Süket.
Alszik a Mindenség,
mancsára hajtva
a sok csillag-kullancsos, hatalmas fület.

Eörsi István fordítása


 

Nincsenek megjegyzések: