2013. április 11., csütörtök

A magyar költészet napja

Emlékezünk Rád, József Attila!

Egri László: PLÁGIUM
„Jobb sikertelennek lenni az eredetiségben, mint sikeresnek az utánzásban.”
(Herman Melville)
Plágium az egész világ, s bűvész benne minden ember.
Szenvedsz, ha fáj, jajveszékelsz, Isten bottal nem ver!
Undorodsz és lélegzel, mint e Földön bárki más.
Ez kopírozás, tanult szokás, nem szolidaritás!
Létezel és elmúlsz, épp mint minden földi lény.
Elfelednek, s helyedbe lép a következő nemzedék.
Hogy e létnek mi értelme? Kérdés lelked bántja.
Isten titkáról e mázat soha le nem rántja.
Egyedi vagy azt hiszed, mégis vágysz a társra,
mert magadban egy fél vagy, nem hivatkozhatsz másra.
Nem vagy te semmi! Tömegtermék. Épp illessz a sorba.
Beterelnek téged is a globális ólba.
Plágium vagy! Plágium a léted, kezdetektől fogva.
Éldegélj így eztán is, leskelődve, lopva.
 
 
Egri László: CURRICULUM VITÉZ
Harminckét éves lettem én, meglepetés e költemény,
iszom-iszom.
Vedelek.
Ha bort felessel kevered, nyelved tőle megered.
Budapesten születtem, a József nevet szerettem.
Kenyerem javát, halkan-csöndben megettem.
Lehettem volna József József én,
ha anyám nem dönt úgy egy tavasz reggelén,
hogy Attila lesz becses nevem,
hát én ezt már le nem nyelem!
Apám kun volt, vagy talán félig székely,
s, hogy anyám ki volt, máig emészt a kétely.
Szappant főzött apám, tisztálkodtunk, az ám.
Hideg vízben ugyan, mert hiányzott a kazán.
Az ám, kazán.
Anyám nem ápolt, csak teregetett némán,
bámultam is utána szomorúan, mélán.
De nem törődött, nem is nézett énrám.
Így kerültem Öcsödre, Pista lett a nevem,
nagyot fordult a világ mostantól énvelem.
„István öcsémhez” jött is egy levél,
egy költő írta, aki már nem él.
Téves cím volt, mint utóbb kiderült,
így ez a sztori ennyiben kimerült.
Balra fordult sorsom, döntöttem a tőkét,
s szíveket raboltam, többnyire a nőkét.
Majd lecsapott rám egy undok kór,
májusnak elsején, reggel hatkór.
A rakodópart alsó kövén ültem,
így aztán jól meg is hűltem.
Gonosz kór, ki karóval jöttél,
egyenesen szívem közepébe döftél,
s harminchat fokos lázzal befödtél.
Nagyon fáj! Levegőt! Levegőt!
Nem várom még a temetőt!
Átkozom a dinnyehéjat, azt a némán lebegőt.


1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Ez a József Attila vers bohózat egyszerűen zseniális.