2012. október 29., hétfő

Életrevalók (Intouchables) és Éjfélkor Párizsban (Midnight in Paris, 2011)

Két nagyon érdekes filmet mutatnék be Nektek ebben a bejegyzésben. A héten nézem meg mindkettőt és nagyon érdekesek voltak - ugyan 2011-es filmekről van szó, azért lehet, hogy valaki még nem látta. Ha így van, azt hiszem, sürgősen be kell pótolnia.
Az első film tavaly karácsony közelében jelent meg, többen el is könyvelték egy egyszerű karácsonyi filmnek, de ennél azért sokkal többről van szó. Philippe, a mesésen gazdag, de egész hátralévő életét tolószékben töltő arisztokrata gondozót keres. Megint, ugyanis a jelentkezők legtöbbje nem bírja egy hétnél tovább. Erre a munkára jön be a képbe a másik főszereplő, Driss, aki sőtétbőrű, neveletlen, s nem is éppen dolgozni jött, hanem csak egy aláírásért, hogy megkapja a segélyt. A sors fintora persze az, hogy Philippe alkalmazza - s itt jönnek az igazán jó pillanatok. Mindegyikőjük alkalmazkodik kicsit a másikhoz: a szilárd jellemű arisztokrata a végén egy laza és humoros férfivé válik, míg a táskájában viperát és pillangókést rejtegető, kitaszított "ápoló" a  komolyzene-hallgatók és az ökle helyett a "kérem" szót használók táborába lép elő. Egy kicsit hasonlít a film a Bakancslistára, de mivel az is nagyon jól sikerült alkotás, ezért az ember nem rökönyödik meg.
Ajánlom annak, aki szórakozni szeretne, aki egy jó filmet keres, aki az emberi kapcsolatok (át)alakulására kíváncsi és mindenkinek, aki szeret mozizni.
10/9




A második film pedig egy Woody Allen alkotás, aki most (is) igazán jót alkotott, bár ilyen jó szereposztással ez várható is volt. A címe: Éjfélkor Párizsban.
Nem véletlenül kapott a film Oscart és Golden Globe-ot is, ugyanis egy nagyon szerethető és érdekes cselekményt láthatunk a vásznon - bár néha már túl szépnek érezzük.
Nem tudom, más néző hogy van vele, de én teljesen beleéltem magam a történetbe, maximálisan el tudnám képzelni, hogy Párizsban valóban megtörténhet, hogy az ember csak úgy találkozik Hemingway-jel, Louis Bunuellel vagy Salvador Dalival, ugyanis úgy mutatja be ezt a rendező, mintha teljesen természetes volna. Az nem derül ki, hogy Gil (Owen Wilson) miért nem fáradt nappal - azért én kíváncsi volnék rá, ugyanis ha van egy csodaszer, akkor én is kipróbálnám!
A film nincs híján a szerelmi szálnak sem, ami hol jó, hol rossz, egy házsártos menyasszony ugyanis - mint kiderült - nem igazán jó vásár. De persze a végén minden jóra fordul.
Unalmas napjaitokra ajánlom, na meg ha egy kicsit kellemesen, a fotelotokból utazgatnátok a 20-as évekbe, az aranykorba.



Dana Hart

Nincsenek megjegyzések: