2011. október 11., kedd

Törékeny valóság

Egy egyszerű, erőlködést nem igénylő feladatot bízok az olvasóra: képzeljünk el egy poharat. Mindegy, hogy az a pohár kicsi, nagy, boros, vizes vagy akármilyen, csak üvegpohár legyen.
Most képzeljünk el egy asztalt is. Erre az asztalra tegyük rá az általunk elképzelt poharat. Toljuk ki az asztal szélére.
Most pedig lökjük le.
Merjük? Nem merjük? Ha merjük, összetörött, vagy csak elkezdett leesni?
Lehet, hogy a képzeletünk segítségével megoldottuk, de a valóságban biztosan máshogy reagáltunk volna. Kérdem én: lelöktük volna azt a poharat az asztalról? Nem hiszem.
Furcsa. Gyerekkorunk óta arra vagyunk tanítva, hogy vigyázzunk az üvegpohárra, mert: készletben van, úgy kaptuk, megvágjuk vele a kezünket és így tovább a végtelenségig, míg tényleg megtanuljuk, hogy óvjuk a töréstől.
Aztán amikor tényleg eltörünk egyet, akkor jövünk csak rá, hogy nem is olyan eget rengetően nagy a probléma. Az emberek elnézőek, az étteremben nem fizettetik ki velünk, otthon nem pirítanak ránk ezért.
Vajon az életben is így működik? Félünk attól, hogy mi lesz, ha ezt meg ezt rosszul csinálunk, elrontunk, kimondunk stb., aztán mikor megtettük, rájövünk, hogy nem is követtünk el akkora hibát, mint amekkorának az egészet elképzeltük. De azért mégis félünk, hogy darabokra törjük azt a poharat. Így van ez az emberek közti kapcsolatoknál is. Néha meginog az üveg az asztal szélén, de nem esik le, viszont van, hogy ripityára törik.
Nem lehet összerakni, de - bizonyos értelemben - van még a készletben...




Dana Hart

Nincsenek megjegyzések: