Érdekes buszmegálló

A pécsi este. Az állomástól a megállóig lassan, komótosan sétálgatok, tudom, még van időm, a buszok sosem járnak pontosan. Elhaladok a parkolóban álló autók között, s már látom az álmot a fáradt taxisok szemében, akik már legszívesebben hazamennének, de ki tudja, hány órát kell még a "munkahelyükön/ben" ülve tölteniük, így nincs más választásuk, mint várják az újonnan érkező embereket, hátha akad valaki, aki nem akar a buszon nyomorogni, és inkább megfizeti a háztól-házig szállítás díját.  
Nem először járok azon a környéken, nem először hallom a vasárnap este kiszűrődő muzsikát az egyik közeli étterem felső szintjéről. "Ezek a pécsiek aztán tudnak mulatni!" - gondolom, mivel mi jut az először az egyszerű ember eszébe, ha nem az, hogy lakodalom van. De vasárnap estig? Ki tudja, milyen világot élünk.
A megállót éppen - ki tudja miért - egy kocsma elé építették. Mondjuk inkább, hogy kiszúrták a táblát, mivel ülőhelyet vagy fedett részt nem találunk. A kocsmából kiszűrődő hangok mindig megmosolyogtatók, megbotránkoztatók, elgondolkodtatók. Várakozásunk alatt egy megsaccolhatatlan korú, de látszólag idős nő szédeleg ki az estébe két, szintén illuminált állapotú társával, akiknek fennhangon megjegyzi:  "Nem szabad este idejárni, gyerekek. Azt mondják, az Alvilágnak nincs romantikája."
A busz még mindig nem jön, csoda (?) viszont történik. A megálló felé halad két fiatal, egyetemistának tűnő szőke lány. Mikor megérkeznek, mindenki csodálkozására kialszik a közvilágítás. Hát én egyszerű ember vagyok, nehezen tudnám máshogy összerakni a történetet, minthogy ők megérkeztek és az út sötétségbe borult (mindenféle sztereotípia és előítélet nélkül).
A kialudt lámpa fényét a ránk mosolygó Hold pótolja, s már csak reménykedni tudok benne, hogy a busz megérkezik, mielőtt valaki lecsap a heti elemózsiával teli táskámra.
A busz megérkezett. A táskám épségben. Én is épségben vagyok.

Dana Hart