Nem először járok azon a környéken, nem először hallom a vasárnap este kiszűrődő muzsikát az egyik közeli étterem felső szintjéről. "Ezek a pécsiek aztán tudnak mulatni!" - gondolom, mivel mi jut az először az egyszerű ember eszébe, ha nem az, hogy lakodalom van. De vasárnap estig? Ki tudja, milyen világot élünk.
A megállót éppen - ki tudja miért - egy kocsma elé építették. Mondjuk inkább, hogy kiszúrták a táblát, mivel ülőhelyet vagy fedett részt nem találunk. A kocsmából kiszűrődő hangok mindig megmosolyogtatók, megbotránkoztatók, elgondolkodtatók. Várakozásunk alatt egy megsaccolhatatlan korú, de látszólag idős nő szédeleg ki az estébe két, szintén illuminált állapotú társával, akiknek fennhangon megjegyzi: "Nem szabad este idejárni, gyerekek. Azt mondják, az Alvilágnak nincs romantikája."
A busz még mindig nem jön, csoda (?) viszont történik. A megálló felé halad két fiatal, egyetemistának tűnő szőke lány. Mikor megérkeznek, mindenki csodálkozására kialszik a közvilágítás. Hát én egyszerű ember vagyok, nehezen tudnám máshogy összerakni a történetet, minthogy ők megérkeztek és az út sötétségbe borult (mindenféle sztereotípia és előítélet nélkül).
A kialudt lámpa fényét a ránk mosolygó Hold pótolja, s már csak reménykedni tudok benne, hogy a busz megérkezik, mielőtt valaki lecsap a heti elemózsiával teli táskámra.
A busz megérkezett. A táskám épségben. Én is épségben vagyok.
Dana Hart
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése