2011. szeptember 8., csütörtök

Egy kis igazság...

Az egyetem udvarán álló fákról lehullottak az első levelek. Edzésre menet az ember a legkülönfélébb dolgokat látja: egy lány a padon enciklopédiát olvas, egy társaság "barkóbázik" (egy híres ember madara?), egy kisgyerek a nehezen összegyűjtött lombkupacban dobálja a magasba a sárguló faleveleket, egy egyetemista fiú pedig angolul magyarázza a számítógép rendszerében végzendő feladatokat. Egy átlagos délutáni kép az edzés felé haladva. Nekem is szükségem van arra, hogy a társaimmal együtt fejlesszem az agyam, a készségeim, erre viszont nem mindenki kapható.
Ősz van.
Rengeteg emberrel találkozom és beszélek nap mint nap. De még egyetlen ember sem fogott meg annyira, amennyire én azt elvárom. Nekem nem nagyok az elvárásaim, csak néha el tudjak beszélgetni valakivel akár tudományos témákról is, tudjak vele viccelődni, és ha csendet akarok, akkor ne ordítson folyton. Hát nagy kérés ez?
Minek álltassak bárkit is? Egyenlőre hullafáradt vagyok, nem tudom beszerezni a szükséges könyveimet, néhány óra tök kiborít, sok kilométert gyalogolok naponta, túl sok a szünetem, de ahhoz nem elég, hogy visszamenjek a kollégiumba, a buszok kiszámíthatatlanok, bármit csinálok, mindig várnom kell,mert hol siet, hol késik. Este 8kor eszem először normális ételt, és úgy látszik, hogy az emberi segítség nem kölcsönös. Nem szeretem, hogy nagyrészt egyedül takarítok, egyedül én viszem le a szemetet és hogy minden messze van mindentől. Nem szeretem, hogy annyira sem volt időm, hogy az egyetem és a kollégium közötti távolságon kívül mást is bejárjak.
Most a félig sötét szobában ülve hallgatom a csendet, mert nincs erőm kimenni a boltba valami élelemért, ráadásul azt sem tudom, hogy merre kéne mennem. Örülök, hogy más embernek van arra ideje és ereje, hogy este még elmenjen szórakozni, úgy érzem, ez továbbra sem lesz meghatározó az életemben, főleg ha az egyetem és az edzések után ilyen fáradt leszek.
Ezután sem fogok panaszkodni, mint ahogy rélhetőleg nagyon eddig sem tettem, a mai szenvedésem azért volt, hogy kicsit megtudjátok, hogy az én életem sem fenékig tejfel, és sok minden van még a felszín alatt, de azokkal nem foglalkozom. Egyenlőre hiába vesz körül sok ember, viszonylag egyedül vagyok, de inkább legyen így egy darabig, minthogy mosolyogjak, mert muszáj. Pedig én mosolygom, mert muszáj. Ha megkérdezitek, hogy vagyok, azt fogom válaszolni, hogy jól. Nagyon jól.

Fáradt vagyok.

Dana Hart

Nincsenek megjegyzések: