2011. június 4., szombat

We are young...

A tegnapi nap életemnek egy nagyon fontos napja volt. Nem azért, mert bármi különleges információval gazdagodtam volna az érettségimhez, nem azért, mert elmentünk a meccsre, ahol kikaptunk... Nem, ezek most mit sem számítanak. Azért, mert most fogtam fel, hogy milyen nehéz a búcsúzás.
   Hamarosan mindenhonnan búcsúzom: a barátaimtól, a középiskolától, az osztálytársaimtól, a kollégiumtól, a lakótársaimtól, a DAC-tól, a csapattársaimtól és Sárbogárdtól, a második családomtól. Mégis az a legrosszabb, amiről tudom, hogy nem végleges: egy barát. Egy lelkitárs.

"Ne feledd! Az igazi barátok lélekben mindig együtt vannak."
(Anne a Zöld Oromból)

   Az elmúlt négy évben rengeteg ismerőst és sok igaz barátot szereztem, akikről tudom, hogy bármikor számíthatok rájuk. Viszont van egy, aki sokkal erősebb emlékeket hagy(ott) bennem, akivel furcsa módon szinte az elejétől kezdve egy húron pendültünk: ILI, ez a bejegyzés rólad/neked szól.
   Hazafelé elgondolkodtam, hogy hetente csak egyszer találkoztunk, mégis olyan sok mondat, mozdulat maradt meg bennem, amit nem felejtettem el.

  Emlékszem az ÖTYE felállására, arra, hogy a 14 évemmel rontottam a 37 éves átlagéletkort, arra, hogy te lőtted a heteseket: "Azért lövi a felső lécre, hogy akciógólnak számítson!". És erre te tegnap hozzáfűzted: "Pedig, ha tudták volna..." Emlékszem az ÖTYE évzárójára is: "Jövőre ugyanígy!" és arra is, amikor megnyertük azt a kupát. Ha tudnád, milyen kincsek vannak az én memóriámban... És a fényképezőgépben...





   Emlékszem a 2009-es évzárónkra. Arra, hogy Laci bácsi kiről mit mondott, a táncra és a jókedvre. Úgy örültem, amikor tegnap a Babci kijelentette, hogy a legjobb csapat-buli volt. Lehet, hogy azért, mert ő nem evett a "tyúk tortából".




   Aztán emlékszem a dunaújvárosi Mikulás kupára. Életem legjobb tornája volt. A maci a mai napig ott van a polcomon a koleszban. "És ezt miért kapom?" "Mert szeretlek." Látod, mi mindent meg nem jegyzek? A torna után hetekig drótoztátok magatokat - ha nem azóta is.




   Emlékszem a tavalyi évzáróra, ami a Klauéknál volt: csokiszökőkút, eper, banán, kivetítőn a Spanyolország-Chile meccs, a Kati néni nyársa, rózsa Laci bácsitól.



    És emlékszem még ezer és egy dologra. Csupa-csupa pozitív, kellemes és szép emlék.
Aztán eljött a tegnap. Sikerült leöltöznöd, és minden jól ment a meccs végéig. Előtte még azért belehallgattunk a a kung fu fighting-ba, aztán elkezdtünk játszani. Megint beleadtál mindent, megint megtettél minden tőled telhetőt. Hajtottál, csináltad, jól csináltad, "azért, mert nekem még mindig van eszem a pályán." A meccs után tudatosult bennem, hogy mi most játszottunk együtt utoljára. Lehet, hogy most adtam ki neked a labdát utoljára, lehet, hogy most tapsoltam neked utoljára, lehet, hogy most szorítottam utoljára, hogy "csak a bokájának ne legyen semmi baja".
   Tudom, hogy nem én voltam az egyetlen, aki tisztában van a ténnyel, de talán nekem fáj a legjobban. Remélhetőleg jövőre már Pécsen leszek, ami tök jó, viszont kikerülök a sárbogárdi környék perifériájából, még kevesebbet jövök haza és még kevesebb dolgom lesz Sárbogárdon. Nem kell sietnem, hogy a két dunaújvárosi meccs után ideérjek, vagy egyáltalán beköszönjek edzésre, ha esetleg előbb érek haza.

"Nem sok 18 éves van, aki megérti, amit most érzek." " Egy biztos." 
   És tudom azt is, hogy neked talán még nehezebb a helyzeted. Idén lezárod életednek egyik, ha nem A legfontosabb szakaszát: abbahagyod a versenyszerű kézilabdázást. Hidd el, hogy tudom milyen nehéz, viszont lehet, hogy még nem értem, hogy mennyi szép emlék sorakozik ennyi tapasztalat mögött. Nehéz mindezt hátrahagyni, de azt hiszem, hogy a legjobb időpontot válaszottad. Tegnap azt mondtad: "Nehéz elfogadni, hogy már nem te vagy a legjobb." Itt nem erről van szó. Egyszer mindennek eljön az ideje, s az ilyen lépéseket különböző módon lehet meghozni. Te mindezt úgy teszed, hogy példát állítasz mások elé és megmutatod, hogy mindenkinek így kell élni, mivel: " A tenisz a világ legjobb sportja." " A kézilabda után".
És ki más tudná jobban: "Ez a sport a szerelmünk, a szerelemért pedig áldozunk." (Gyulai Márton)
Te áldoztál. Ha megteheted, minden edzésen ott vagy, hétvégente utazol, pontosan érkezel a meccsekre - nem csak a sajátunkra - és képes vagy meghalni a pályán, mert "még egy kicsit bírom". Hát mi ez, ha nem a sport iránti alázat? És mondja valaki, hogy nem érte meg, mikor a Pergel Pista bácsi mondja, hogy "de szerettem én az Ilit", vagy a sárbogárdi csapat mondja, hogy "de szeretem én az Ilit". Te érted, ha azt mondja valaki a sportra, hogy What is love?... De lehet, hogy no more...
  Lehet, hogy nem nyikorog többet a cipőd az öltözőben, lehet, hogy nem kened többet magadra a reumakrémet, mint a testápolót, nem húzod fel a szoknyád a csárdában, de én úgy gondolom, mint ahogy Juhász Gyula gondolta 1926-ban: "De ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!"
   Furcsa egy dolog a kettőnk barátsága. Ahogy tegnap te is mondtad : "Az anyád lehetnék... És mégis. A lelkitársak az elejétől fogva együtt vannak."

A barátság igazi dicsősége nem az egymás felé kinyújtott kéz, nem a kedves mosoly, nem is a társaság öröme, hanem a lelki-szellemi megvilágosodás, amelyben részed lehet, amikor rádöbbensz, hogy egy embertársad hisz és bízik benned!

És csak nem bírtuk megállni, hogy ne sírjunk a csillagoknak. Holott még ott az évzáró és még vagy 100 év, amikor még úgyis találkozunk és beszélünk. Mert tudod, WE ARE YOUNG...

A tegnapi utazásunk emlékéül pedig hallgasd a szöveget kicsit átértelmezve:
 "Minden út összefut,
  Az árnyékból a fény kijut.
  De néha még gondolj rám,
  Gondolj rám."

A végére pedig nem írok többet: KÖSZÖNÖM, HOGY MEGISMERHETTELEK!


Ui.: A gyűrűm a táskámban volt. ( csak egy kis agyat kellett volna belevinni) :)

1 megjegyzés:

Nilcsi írta...

Hát aranyom, sikerült megint megríkatni! Amit írtál az fantasztikus, és megtisztelő! Nagyon fogsz hiányozni, de tudod megbeszéltük "nem szakadunk el egymástól". Persze majd, ha jobban kezelem a technikát (amihez agy kell!) könnyebb lesz. Igen és mi mást írhatnék a végére: Köszönöm, hogy megismerhettelek!!!
Ili :-))) :-))