Hamarosan mindenhonnan búcsúzom: a barátaimtól, a középiskolától, az osztálytársaimtól, a kollégiumtól, a lakótársaimtól, a DAC-tól, a csapattársaimtól és Sárbogárdtól, a második családomtól. Mégis az a legrosszabb, amiről tudom, hogy nem végleges: egy barát. Egy lelkitárs.
"Ne feledd! Az igazi barátok lélekben mindig együtt vannak."
(Anne a Zöld Oromból)
Hazafelé elgondolkodtam, hogy hetente csak egyszer találkoztunk, mégis olyan sok mondat, mozdulat maradt meg bennem, amit nem felejtettem el.
Emlékszem az ÖTYE felállására, arra, hogy a 14 évemmel rontottam a 37 éves átlagéletkort, arra, hogy te lőtted a heteseket: "Azért lövi a felső lécre, hogy akciógólnak számítson!". És erre te tegnap hozzáfűzted: "Pedig, ha tudták volna..." Emlékszem az ÖTYE évzárójára is: "Jövőre ugyanígy!" és arra is, amikor megnyertük azt a kupát. Ha tudnád, milyen kincsek vannak az én memóriámban... És a fényképezőgépben...
Emlékszem a 2009-es évzárónkra. Arra, hogy Laci bácsi kiről mit mondott, a táncra és a jókedvre. Úgy örültem, amikor tegnap a Babci kijelentette, hogy a legjobb csapat-buli volt. Lehet, hogy azért, mert ő nem evett a "tyúk tortából".
Aztán emlékszem a dunaújvárosi Mikulás kupára. Életem legjobb tornája volt. A maci a mai napig ott van a polcomon a koleszban. "És ezt miért kapom?" "Mert szeretlek." Látod, mi mindent meg nem jegyzek? A torna után hetekig drótoztátok magatokat - ha nem azóta is.
Emlékszem a tavalyi évzáróra, ami a Klauéknál volt: csokiszökőkút, eper, banán, kivetítőn a Spanyolország-Chile meccs, a Kati néni nyársa, rózsa Laci bácsitól.
És emlékszem még ezer és egy dologra. Csupa-csupa pozitív, kellemes és szép emlék.
Aztán eljött a tegnap. Sikerült leöltöznöd, és minden jól ment a meccs végéig. Előtte még azért belehallgattunk a a kung fu fighting-ba, aztán elkezdtünk játszani. Megint beleadtál mindent, megint megtettél minden tőled telhetőt. Hajtottál, csináltad, jól csináltad, "azért, mert nekem még mindig van eszem a pályán." A meccs után tudatosult bennem, hogy mi most játszottunk együtt utoljára. Lehet, hogy most adtam ki neked a labdát utoljára, lehet, hogy most tapsoltam neked utoljára, lehet, hogy most szorítottam utoljára, hogy "csak a bokájának ne legyen semmi baja".
Tudom, hogy nem én voltam az egyetlen, aki tisztában van a ténnyel, de talán nekem fáj a legjobban. Remélhetőleg jövőre már Pécsen leszek, ami tök jó, viszont kikerülök a sárbogárdi környék perifériájából, még kevesebbet jövök haza és még kevesebb dolgom lesz Sárbogárdon. Nem kell sietnem, hogy a két dunaújvárosi meccs után ideérjek, vagy egyáltalán beköszönjek edzésre, ha esetleg előbb érek haza.
"Nem sok 18 éves van, aki megérti, amit most érzek." " Egy biztos."
És tudom azt is, hogy neked talán még nehezebb a helyzeted. Idén lezárod életednek egyik, ha nem A legfontosabb szakaszát: abbahagyod a versenyszerű kézilabdázást. Hidd el, hogy tudom milyen nehéz, viszont lehet, hogy még nem értem, hogy mennyi szép emlék sorakozik ennyi tapasztalat mögött. Nehéz mindezt hátrahagyni, de azt hiszem, hogy a legjobb időpontot válaszottad. Tegnap azt mondtad: "Nehéz elfogadni, hogy már nem te vagy a legjobb." Itt nem erről van szó. Egyszer mindennek eljön az ideje, s az ilyen lépéseket különböző módon lehet meghozni. Te mindezt úgy teszed, hogy példát állítasz mások elé és megmutatod, hogy mindenkinek így kell élni, mivel: " A tenisz a világ legjobb sportja." " A kézilabda után".
És ki más tudná jobban: "Ez a sport a szerelmünk, a szerelemért pedig áldozunk." (Gyulai Márton)
Te áldoztál. Ha megteheted, minden edzésen ott vagy, hétvégente utazol, pontosan érkezel a meccsekre - nem csak a sajátunkra - és képes vagy meghalni a pályán, mert "még egy kicsit bírom". Hát mi ez, ha nem a sport iránti alázat? És mondja valaki, hogy nem érte meg, mikor a Pergel Pista bácsi mondja, hogy "de szerettem én az Ilit", vagy a sárbogárdi csapat mondja, hogy "de szeretem én az Ilit". Te érted, ha azt mondja valaki a sportra, hogy What is love?... De lehet, hogy no more...
Lehet, hogy nem nyikorog többet a cipőd az öltözőben, lehet, hogy nem kened többet magadra a reumakrémet, mint a testápolót, nem húzod fel a szoknyád a csárdában, de én úgy gondolom, mint ahogy Juhász Gyula gondolta 1926-ban: "De ne hidd szivem, hogy ez hiába volt és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!"
Furcsa egy dolog a kettőnk barátsága. Ahogy tegnap te is mondtad : "Az anyád lehetnék... És mégis. A lelkitársak az elejétől fogva együtt vannak."
A barátság igazi dicsősége nem az egymás felé kinyújtott kéz, nem a kedves mosoly, nem is a társaság öröme, hanem a lelki-szellemi megvilágosodás, amelyben részed lehet, amikor rádöbbensz, hogy egy embertársad hisz és bízik benned!
És csak nem bírtuk megállni, hogy ne sírjunk a csillagoknak. Holott még ott az évzáró és még vagy 100 év, amikor még úgyis találkozunk és beszélünk. Mert tudod, WE ARE YOUNG...
A tegnapi utazásunk emlékéül pedig hallgasd a szöveget kicsit átértelmezve:
"Minden út összefut,
Az árnyékból a fény kijut.
De néha még gondolj rám,
Gondolj rám."
A végére pedig nem írok többet: KÖSZÖNÖM, HOGY MEGISMERHETTELEK!
Ui.: A gyűrűm a táskámban volt. ( csak egy kis agyat kellett volna belevinni) :)
1 megjegyzés:
Hát aranyom, sikerült megint megríkatni! Amit írtál az fantasztikus, és megtisztelő! Nagyon fogsz hiányozni, de tudod megbeszéltük "nem szakadunk el egymástól". Persze majd, ha jobban kezelem a technikát (amihez agy kell!) könnyebb lesz. Igen és mi mást írhatnék a végére: Köszönöm, hogy megismerhettelek!!!
Ili :-))) :-))
Megjegyzés küldése